Ilyen volt a Fradi-Újpest a kapu mögül. De mi lesz Bolival?

A vasárnapi Fradi–Újpest rangadó nem a megszokott módon indult a számomra. Korábban már napokkal előtte egyeztetni szoktuk a barátokkal a találkozási pontot, a stadionba érkezést, most azonban a munka közbeszólt. Még szombaton is azt válaszoltam Feszternek, hogy nem tudok menni, mert dolgozok. Megpróltam azonban a lehetetlent és már szombat este előre dolgozva végül vasárnap fél 3-kor feltettem a kérdést kollégámnak: elengedsz negyed 4-kor meccsre? Hál Istennek pozitív volt a válasz, így néhány sör beígérése után útnak is indultam.

Az utazás első, autós szakasza után az Eurocity 7 perces késését jelezte a vasúti kijelző, de gyors számolgatás után kijött a matek: még mindig ez lesz a gyorsabb a szinte mindenhol megálló személyvonattal szemben. Bejött a terv és nem sokkal fél öt után már be is értünk a Nyugatiba. A leszállás előtt az egyik utitársam rám nézve azonnal megkérezte:

– Meglesz a győzelem?
– Persze! – vágtam rá. Azon már meg sem lepődtem, hogy azonnal kiderül, hogy fradista vagyok. A kabátomon (amit anyukámtól kaptam) ott a címer, most pedig egy sál is lógott a nyakamban. Annál meglepőbb volt, amikor a lévai rendőrségen a portással történt szlovák beszélgetés végén így köszöntek el tőlem: „Hajrá, Fradi!” De a bécsi metróban is tapasztaltam már hasonlót.
– Nem kell 6:0, csak nyerjünk.
– Így van, az is megvolt már, de most a győzelem a fontos.
– Bolival mi van? Kimaradt az El-keretből… – kérdezett rá újdonsült beszélgetőtársam.
– Nyáron lejár a szerződése, jó eséllyel már most elmegy valahová, legalábbis Csercseszov is ezt mondta a héten – feleltem, és inkább úgy döntöttem a közösségi oldalakon felröppent pletykával, miszerint a Honvéd vinné a tavaszra kölcsönben, nem borzolom a kedélyeket.
– És Sigér? Vele mi van? Ő sincs ott…
– Felépült, lassan jön vissza, most is ott van a kispadon, de a nemzetközibe nem fért bele sajnos. – Ekkor megállt a vonat, majd az idősödő úriember elköszönt:
– Sok sikert!

Megköszöntem, bár nem teljesen értettem, hogy nekem miért van erre szükségem, de úgy döntöttem, hogy a szurkoláshoz is elkél a jókívánság. Szerencsére a metrópótló tökéletes időben érkezett, így gyorsan elértem a Nagyvárad térre, ahol már a rohamrendőrök is készültségben voltak. Egy zöld sálas bácsi mondatát kaptam el először, aki így szólt a telefonba: „Sietek, de piros a lámpa.”

A beléptetésnél természetesen volt, akinek nem nyílt a kapu, de volt aki azt sem értette miért kell máshová mennie. Persze megjött az ilyenkor szokásos kérdés is: „Voltál te már a B-középben?” A választ már szerencsére nem hallottam, mert engem kis helyezkedés után beengedett a rendszer. Gyors motozás után máris a WC felé indultam, ahol a hangosbemondó „Táncolj!” utasítására figyelt fel egy mellettem a dolgát végző szurkoló: „Hogy táncoljak, ha épp hugyozok?”

A büfében szerencsére gyorsan ment a kiszolgálás, csupán ketten voltak előttem és én is gyorsan megkaptam a söröket. Így jött a következő, nem könnyűnek ígérkező feladat, valahogy felhívni a barátokat és megtudni hol foglalják nekem a helyet. Mire elővettem a telefonom, már meg is láttam, hogy éppen a másik büfétől tartanak a lelátó felé. Újabb sikeresen megoldott feladat.

Elfoglaltuk a helyünket a lelátón, majd izgatottam vártuk a kezdést és az élőkép bemutatását. A zsebemből ekkor előkerült anyukám pogácsája, amit az útra kaptam tőle, de végül a motozáson keresztül becsempésztem a stadionba. Éppen négy darab volt, így mindenki kapott egyet. Tomi az első harapás után csak azt mondta: „Üdvözlöm anyukádat.” Szóval mindenkinek ízlett.

A csapatok bevonulása előtt szétálltunk, hogy minden elemet fel tudjunk emelni, majd jött a látvány, amit mi csak a lefújás után néztünk vissza fényképeken. A szokásosnál kicsit tovább tartottuk magasban a „fóliából készült kartonokat”, így felmerült bennünk, hogy Dibuszék pénzfeldobás helyett sakkal döntik el ki kezdi a meccset. A pályából ilyenkor ugyanis semmit nem látunk.

Az első bő öt perc után megállapítottam, a labdabirtokálsi arány körülbelül így nézhet ki: Fradi 90%, labdaszedők 9%, Újpest 1%. A nagy lendület persze gyorsan alábbhagyott, de azért végig a hazai csapat irányított. A 37. percben sajnáltuk Tokmac lecserélését, hiszen jól játszott, de mivel Marquinhos jött be a helyére, nem voltunk túl idegesek. A brazil egy perccel később meg is mutatta mit vártunk tőle. A gólból azt láttuk, hogy Marquinhos jól veszi át a labdát, megtolja, nem túl jól ellövi, majd jött az első sorokban lengetett zászló, a következő pillanatban pedig valahonnan előkerülve a hálóba gurult a labda. A félidő lefújásakor ahogy kell, zúgott a „Mindent bele!”. Mi pedig szusszanhattunk egyet.

A sietős indulás eredménye az volt, hogy egy vékony zokniban és sportcipőben indultam el, így még az autóban hangüzenetben kértem egy pár meleg zoknit, amit meg is kaptam, a szünetben pedig fel is vettem. Majd vadásztunk egyet a sávszélességre, hogy vissza tudjuk nézni a gólt. Mit ne mondjak, elég jót röhögtünk először, másodszor és sokadszor is.

A második félidő elején mintha az öltözőben maradtak volna a mieink, jött egy megpattanó szabadrúgás utáni Dibusz-bravúr, majd nem sokkal később még egy. Harmadjára Knoester elment gyufáért, és a naszvadi felmenőkkel rendelkező kapus sem tudott védeni, 1:1. Ekkor rettegett vezérszurkolónk kiadta a parancsot, most kell a 12. játékosnak a csapat mögé állni, így a Fradi induló azonnal el is nyomta az örömködő újpestiek hangját.

Elég szembetűnő volt ekkor a lelátóról, hogy az újpestiek lazán átrohannak a középpályán, így meglepő volt, hogy Csercseszov egy védekező középpályás helyett csatárt hozott be. Talán még fejben értetlenkedtünk, amikor jött Zachariassen első lövése, majd a második, amibe beledugta a lábát Marquinhos és újra vezettünk, mi pedig egymás nyakába ugrottunk. Hát Rebrovnál mindig az volt a legnagyobb bajunk, hogy visszaáll a csapat, most pedig, mikor beküldte az ötödik támadót az oszét, morogtunk… pedig a döntés végül is őt igazolta.

A lesgól környékén már tetőfokára hágott az addig sem rossz hangulat. A rettegett vezérszurkolónk egyik hergelése után olyan hangosan ordítottuk a Fradit, hogy csak annyit mondott a mikrofonba: „Anyám”. Azt hiszem elértük a kívánt hangerőt. A piros lapnál újra ment ment az ugrálás, Feszter a maga bő másfél mázsájával pedig meglökött, majdnem meg is néztem közelről az előttünk lévő sorban szurkolókat, de visszahoztam az egyensúlyom. Mire felnéztem annyit mondott: pogózzunk. Hát ha már a semmitől majdnem elestem, mi lesz ha még pogózni is elkezdünk, futott át az agyamon. Szerencsére addigra sikerült szűk öt perc után becserélni a kapust és ahogy Márk megjósolta, jött is a gólt. Igaz ő Čivićet várta, de ez legyen a legkevesebb. Folytatódott az ünneplés és szólt „A Fradika ma újra hármat vág…” kezdetű dal.

A hosszabbításban még egy szomorú pillanatot is átélhettünk, az új igazolás, Owusu Kwabena megsérült. Bár nem láttuk pontosan az esetet, mivel két hordágyat vittek be hozzá, mentek a ferencvárosi orvosok mellett a mentősök is, sejtettük, hogy komoly lehet a baj. Így újra megválaszoltam a vonaton nekem feltett kérdést: Boli marad. Legalábbis benne van a pakliban, hogy egy súlyos sérülés esetén az elefántcsontparti mégis a Népligetben tölti a tavaszt. Bár ott van Ryan Mmaee, Frederiksen és a hamis kilencesben nekem tetsző Marquinhos is.

Végezetül csak egy gondolat a játékvezetésről. A kapus kiállítása után több, mint négy percet állt a játék. Owusu ápolása szintén eltartott vagy négy percig, így Berke Balázs NÉGY perces hosszabbítása a három gól, a cserék és a további játékmeszakítások mellett nem kicsit nevetséges.

A lefújás után megvártuk a csapatot, ahogy kell ők is megtapsoltak minket, jó néhány percig tartott a közös ünneplés. Dibusz nevét ekkor is, ahogy a meccs alatt is a bravúrok után, skandálta a B-közép. A válogatott kapus pedig kisfiával a görögtüzeket gyújtó B-közép előtt ünnepelt. Ezért járnak a családok meccsre!